|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 309 találat | lapozás: 1-30 ... 271-300 | 301-309 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Ferencz Zsolt 2016. október 8.Fekete Ibolya: „Kelet-Közép-Európában nincsenek unalmas családtörténetek”Száz százalékban vagy csak 99 százalékban életrajzi film? – kérdezte Jakab-Benke Nándor kritikus, a Filmtett Egyesület tagja Fekete Ibolya rendezőtől az Anyám és más futóbolondok a családból utáni közönségtalálkozón. 98 százalékban, felelte az alkotó, aki egy négygenerációs történetet tár a közönség elé, az 1900-as évek legelejétől a 2000-es évek elejéig követve végig a szereplők sorsát. Úgy fonódik össze egyik a másikkal, a huszadik század viszontagságos eseményei és a családtörténet, hogy a produkció közben szórakoztat, lehetőséget teremt a nosztalgiázásra, elgondolkodtat, alkalmanként festői vagy éppen színházi jelenetbe illő képek révén koronázza meg az amúgy is pompás színészi játékot és az izgalmas történetvezetést. A címszereplő, hogy családjával együtt átvészelje a különböző történelmi korokat, szinte egyik pillanatról a másikra dönti el, hogy újból elköltöznek, ez azonban aligha változtatja meg a világhoz való viszonyulásukat: folyamatosan megőrzik jókedvüket, könnyedén néznek szembe a rájuk váró dolgokkal. – A vasárnapi családi ebédeken általában mindig előjön valamilyen történet. Már nem lehet tudni, hogy Jóskával vagy Pistával esett-e meg, netán a nagybácsival vagy az unokatestvérével, de kétség nem fér ahhoz, hogy volt egy ilyen eset. Ilyen családi anekdotákat raktunk össze egy történetbe – hangsúlyozta Fekete Ibolya. Úgy véli, ami most zajlik, az már nagyon más természetű, másmilyen történelem, emiatt sem tervez folytatást. A film készítésekor főként az vezérelte, hogy emléket állítson a 20. századnak, lehetőleg „gyorsan, amíg még emlékszünk a részletekre”. – Úgy tűnik, már nem fontos számunkra, és nem maradt meg az emlékezetünkben az a furcsa, nagyon gazdag tárgyi és szellemi kultúra, no meg az a mindenféle borzalom, ami vele járt – magyarázta. Ezt próbálja pótolni a film, hasonló alkotások készítéséhez megannyi nyersanyag gyűjthető Közép- és Kelet-Európában – ehhez kapcsolódott a jelenlévőkhöz intézett „felhívás”: „biztatnék mindenkit, hogy menjen haza, és gyorsan kérdezze meg a nagymamát, nagypapát. Ezek a családtörténetek nem nagyon vannak elmesélve, főként azért, mert sok mindenről hosszú évtizedekig nem lehetett beszélni”. Némiképp életkori sajátosság is, hogy az ember számára 45-50 éves kora körül kezd fontossá válni, „hogy mit cipel a hátizsákban”, olyankor, ha még van rá lehetőség, érdemes a felmenőkhöz fordulnia. Fekete Ibolya megjegyezte: mindenkinek a családtörténete izgalmas, egyébként sincsenek unalmas családtörténetek a közép-kelet-európai térségben. Még amikor nem is tervezte, hogy filmet készít a saját családjuk ügyes-bajos történeteiből, elkezdte lejegyezni az édesanyja által elmondottakat – csak azért, hogy ne felejtse el, hiszen olyan dialógusok voltak ezek, amilyeneket még a legzseniálisabb forgatókönyvírók sem tudnak kitalálni. Amikor eldöntötte, hogy hozzáfog a forgatókönyv megírásához, csak be kellett nyúlni a fiókba. Az édesanyjával gyakran nézegették a családi fotógyűjteményt, amelynek legrégebbi felvétele 1904-ből való. – Ültünk a fotók mellett, kérdezgettem, hogy hol és mikor készültek, kik szerepelnek rajtuk. Nézte az egyiket, és egyszercsak azt mondta: ’39-ben, a csillaghegyi strandon, amikor apád elvesztette a vadonatúj strandtáskát a két sült libacombbal. A fényképekről eszébe jutottak a történetek, elmesélte, és túlnyomórészt ezekből állt össze a film. – Van egy-két epizód, amit máshonnan vettem, olyan is, amit kitaláltam, isten bocsássa meg – mondta. FERENCZ ZSOLT Szabadság (Kolozsvár),# 2017. január 10.Pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígérnekJakab Melinda számára nagy kihívás gyermekmusicalt koreografálni, rengeteg türelemre és humorérzékre van szükség annak érdekében, hogy a társaságot „felneveljék”. Nem csupán a táncról szól, hanem helyzetek vannak, a gyerekek énekelnek, táncolnak, a drámát és a humort is növelik a jelenlétükkel. A Légy jó mindhalálig című musical szombati bemutatóját beharangozó sajtótájékoztatón beszélt erről tegnap, a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában. Mint mondta, nagy kihívás volt elérni, hogy egyszerre lépjenek, egyszerre érezzenek, viszont egyértelműen látszik, hogy megérte: összeállt a csapat, amelyre már most fölöttébb büszke. (A borítóképen: Béres László és Ábrahám Gellért a sajtótájékoztatón, Biró István felvétele) Horváth Zoltán zongoraművész, a produkció korrepetitora, zenei vezetője óriási élménynek nevezte, hogy részese lehetett a folyamatnak; még nem volt dolga ilyen népes gyermekcsapattal, a munkája nehezét azonban nem ez jelentette. Kifejtette: a zeneszerző az entertainment részében rejtette el mindazt, ami a magvát képezi a zenének. Visky András, a színház művészeti vezetője arra utalt, hogy az 1920-ban megjelentLégy jó mindhaláligcímű kötetet, bár kitűnő gyermekregényként tartják számon, Móricz Zsigmond társadalmi regénynek szánta. Az előadás, amely a Kocsák Tibor és Miklós Tibor által készített musical hagyományait követve született, a reformáció ötszázadik évfordulójával is rímel, a történet helyszíne ugyanis a Debreceni Református Kollégium – Debrecen városát pedig a „kálvinista Rómaként” is szokás emlegetni. Visky továbbá arra is felhívta a figyelmet, hogy a musical a színház családi produkciói közé tartozik, egyformán ajánlják a gyermekeknek és a felnőtteknek is; így volt ez A kétbalkezes varázsló című, tavaly januárban bemutatott előadás esetében is, és remélik, hogy ezúttal is sikerül bevonzani a különböző korú nézőket. Meglepetéssel készültek az alkotók a sajtó képviselőinek: „A felnőttek tudják, / Mi rossz és mi jó... Csak kisgyereknek mondják, / Ez nem való!” kezdetű dalt a Nyilas Misit alakító Ábrahám Gellért adta elő, akit Horváth Zoltán kísért zongorán. Béres László rendező megjegyezte: a dal alapgondolata nagyban kapcsolódik az előadás színreviteléhez, hiszen a produkciót egyfajta figyelemfelhívásnak szánják. Ebben a jelenetben a gyerekek vehemensen kiállnak az igazuk mellett, napjainkban is időszerű felkiáltással fordulva szülőkhöz és pedagógusokhoz egyaránt: hagyjátok, hogy még egy darabig gyerekek maradjunk, ne akarjatok idő előtt felnőttet „gyártani” belőlünk! Ezen felül pedig az értékeknek a súlyát is szeretnék visszaadni az előadással, mintegy bebizonyítva: Misi, aki becsületes értékrendet hoz otthonról, korántsem elveszett ember, akit meg kellene mosolyogni. Bár részben szembemegy ez a létezéshez való jog mindenáron történő kiharcolásának gyakorlatával, ha komolyan gondolkodunk, ez a legtisztességesebb út, amelyet követni érdemes. A rendező pörgő, dinamikus, időnként vehemens előadást ígér, amely ugyanakkor az alkotócsapat felnőtt tagjai – beleértve természetesen a színészeket – számára is elégtétellel szolgálhat: bár kőkemény kihívás volt, a felkészülés során olyan energiákat, szeretetet kaptak, ami pótolhatatlan, kegyelmi állapotot jelentett a gyerekekkel együtt dolgozni. Ábrahám Gellért elárulta, hogy sok tekintetben hasonlít a jelleme a Nyilas Misiéhez, neki voltak már hasonló gondjai az iskolában, mint a történet debreceni másodikos kisdiákjának. Mint kiderült, időnként az osztálytársai is érdeklődnek, kíváncsiak arra, hogy haladnak, úgy érzi, „valahol büszkék rá”. A bemutatót január 14-én, szombaton este 7 órától tartják a Kolozsvári Állami Magyar Színház nagytermében, következő előadások: január 21-én este 7-től és január 28-án délelőtt 11-től. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 16.Lutri, lelkesedés, vastaps – avagy Légy jó mindhaláligSzámos gyermeket és fiatalt vonultatott fel a produkció Megérte keményen dolgozni és hinni abban, hogy minden a legjobb úton halad a Légy jó mindhalálig című musical próbafolyamata során: perceken át tartó vastapssal honorálta a közönség a végeredményt szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színházban. Olyan előadást láthattunk, amely helyenként mulatságos, máskor szomorkás vagy éppen szívszorongató, de kétségkívül tanulságos pillanatokat szerez gyerekeknek és felnőtteknek egyaránt, amelyekből elraktározhatunk a hétköznapokra. A Nyilas Misit játszó Ábrahám Gellért mellett a 28 gyermek és fiatal is remekült helyt állt, ugyanakkor a színészek teljesítményében is láthattunk emlékezetes alakításokat. Büszke lehet a teljes alkotócsapat – köztük Béres László rendező, Jakab Melinda koreográfus és Horváth Zoltán korrepetitor –, hogy „megcsinálták, sikerült”, remélhetőleg a bemutató után is sokan kíváncsiak lesznek az előadásra. Március végéig öt alkalommal tekinthető meg. (Fotók: Biró István) – A történet olyan üzenetet fogalmaz meg nekünk, felnőtteknek, ami miatt talán nehezebb ünnepelni önmagunkat. Azért vagyunk itt, hogy a gyerekeket ünnepeljük, akik nagyon szép munkát végeztek – hangsúlyozta a bemutató után, az emeleti előcsarnokban tartott fogadáson Visky András, a színház művészeti vezetője. Elsőként a szülőknek mondott köszönetet, akiknek a támogatása nélkül nem jöhetett volna létre a próbafolyamat: elhozták gyerekeiket a szereplőválogatásra, bizalommal tették ezt, és a gyerekeknek bizonyos értelemben otthona lehetett a színház a felkészülés során. Ugyanakkor az iskolaigazgatóknak, tanítóknak, tanároknak is megköszönte, amiért „nagyvonalúan elnézték, hogy a gyerekek olykor talán jobban szeretik a színházat, mint az iskolát”, valamint a színészeknek, akik nagy szeretettel és odafigyeléssel dolgoztak együtt a társasággal. Visky hozzáfűzte: a műszak és a teljes színházi stáb érdeme is, hogy minden a legnagyobb rendben zajlott a felkészülés idején, és a gyerekek örömüket lelhetik mindabban, ami az elmúlt három hónap kemény munkájának eredményeként létrejött. Béres László rendező mellett, aki nagy lelkesedéssel és hozzáértéssel foglalkozott a kis tehetségekkel, Jakab Melinda koreográfus, Horváth Zoltán korrepetitor, Veres Emőke rendezőasszisztens, Ledenják Andrea jelmeztervező és Csíki Csaba díszlettervező érdeme is, hogy megszületett az előadás – szakmai tudásukat megköszönve azt tanácsolta a gyerekeknek: „vigyétek el az élményeket, örüljetek a szüleitekkel és az egész várossal együtt, ahogyan mi is örülünk annak, amit láthattunk a teljes csapattól a színpadon”. Béres László felidézte, hogy amikor még a folyamat elején találkozott a szülőkkel, úgy fogalmazott: nem szeretné, ha az aranyos jelzőt társítanák az előadáshoz, amiért gyerekek szerepelnek benne; inkább arra törekszik, „hogy mindenki attól döbbenjen meg, hogy ezek a gyerekek mire képesek. Bízom abban, hogy beváltottam ezt az ígéretemet, és azt kérem a csapattól, hogy mindig ezt tartsák szem előtt”. Ábrahám Gellért lapunknak elárulta, hogy az előadás elején ugyan kicsit még izgult, de aztán nagyon hamar elmúlt ez az izgalom. A végén, amikor mindenki sírt, nevetett, jó érzéssel töltötte el, hogy „megcsináltuk, sikerült”. Laczkó Vass Róbert színművész verssel kedveskedett barátjának, amelyet egy órával a bemutató előtt tett közzé a Facebookon, Gellért csak akkor szerzett tudomást az ajándékról, amikor leültünk beszélgetni. Először négy évvel ezelőtt, a Kolozsvári Magyar OperaValahol Európában című musicalében dolgoztak együtt, majd tavaly A kétbalkezes varázslóban láthattuk őket Fitzhuber Dongóként és Éliás Tóbiásként. A színésznek ezúttal egy erőteljesen negatív szereplőt, Gyéres tanár urat kellett megformálnia, a kettejük közötti barátság viszont korántsem gyengült emiatt. A darab összefüggésében Laczkó Vass Róbert kifejtette: nem hiszi, hogy napjainkban a gyerekek élete olyan zavartalan és laza, „gyerünk a jégre” történet lenne, mint annak idején, az egy sokkal szebb időszak volt. – Ma már annyi furcsa behatás éri őket minden területről, iskolából, moziból és egyéb helyekről, hogy az érettségi fokuk teljesen másmilyen, mint száz esztendővel ezelőtt. Talán ezért is van az, hogy ennyire lazán és könnyedén tudják a színpadon kibontani, holott ez egy kegyetlen, embertelen történet. Kellemetlen is lehetett volna számukra, mint ahogy az Európa története is, de a munkamódszer révén sikerült beléjük csöpögtetni a történet lényegét. Megértik, és a maguk 21. századi lazaságával tudják ezt megfelelő módon tálalni – magyarázta a színész. Büszkén nyugtázták Ábrahám Gellért szülei, hogy kisfiuk ezúttal is remekelt. Édesanyja, Gizella megjegyezte: ismerték ugyan ezt a fajta, Nyilas Misiéhez hasonlatos lelkületét, viszont nem gondolták volna, hogy ez ennyire meghatja a közönséget. – Meglepődtünk, amikor láttuk, hogy mit hozott ki magából. Egy évvel ezelőtt még azt mondtuk, hogy A kétbalkezes varázslóban minden tökéletes, a mostani alkalom viszont még azt is felülmúlta – tette hozzá az édesapa, Ábrahám Tibor. Szerencsésnek tartja, hogy – akárcsak aValahol Európában – a gyerekek mellett a felnőtteket is arra ösztönzi a produkció, hogy időről időre visszatérjenek a színházba, jó ennyi gyereket látni egyszerre a színpadon. Kántor Melinda (Viola) arról beszélt, hogy mindannyian nagyon szeretni valóak, egytől egyig komolyan, elszántan, becsülettel végezték a dolgukat, a színészek számára is öröm volt ezt megtapasztalni. Ábrahám Gellért tehetsége mellett a két Doroghy Sanyikára is kitért: Rancea Alex-Krisztián és Bodor Kristóf is telitalálat a szerepre: „nyilván, nem ennyire felnagyítva, de valahol mindketten Doroghy Sanyikák, olyan vitalitás, egészséges csintalanság van bennük, amit nagyon jól lehetett használni. Még hasonlítanak is egymásra, ügyesek, egymástól is sokat tanultak”. Ezt a gondolatot fűzte tovább Dimény Áron (Igazgató): a színpadi munkához való hozzáállás, öröm, vidámság és végtelen sok energia tekintetében is sokat lehet tanulni a gyerekektől, emberként és színészként egyaránt. – Nagyon megérintett sokszor az, ahogyan a gyerekek dolgoznak, sokszor a profikat megszégyenítő koncentrációval, jelenléttel, fegyelemmel tudnak jelen lenni – mondta. Az előadás legközelebb január 21-én, szombaton este 7 órától nézhető meg, majd a továbbiakban január 28-án, február 18-án, valamint március 5-én és 26-án is látható. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 23.Gyümölcsöző együttműködések kezdete lehet a BMC kiállítása– Szeretném, ha ezután minden év januárjában megszerveznénk itt a Barabás Miklós Céh kiállítását, a mostani alkalom ennek a folyamatnak lehet a kezdete – hangsúlyozta Lucian Nastasă-Kovács múzeumigazgató pénteken délután, az erdélyi magyar képzőművészeket tömörítő szervezet országos tárlatának megnyitóján a Művészeti Múzeum emeleti termében. Örömmel nyugtázta, hogy létrejöhetett a tárlat, amely több tekintetben is premiernek számít. Németh Júlia műkritikus, a céh alelnöke megjegyezte: több évtizedes küzdelem után, az igazgató hathatós támogatásával nyíltak meg előttük az intézmény eddig hermetikusan zárt kapui. Országos kiállításon legutóbb nyolc évvel ezelőtt mutatkozhatott be a szervezet, Sepsiszentgyörgyön, a megalapítás 80. évfordulóján. Ezúttal annyi alkotás érkezett, hogy a Művészeti Múzeum földszinti és emeleti termei mellett a Minerva-házba is jutott belőlük. Szombaton közgyűlést tartottak, ahol a tagok újabb három évre szavaztak bizalmat Kolozsi Tibor elnöknek. (A borítóképet Rohonyi D Iván készítette; Lucian Nastasă-Kovács, Kolozsi Tibor, Németh Júlia, Bordás Beáta és Tibori Szabó Zoltán a megnyitón) Kolozsi Tibor szobrászművész, a Barabás Miklós Céh (BMC) elnöke arról beszélt, hogy olyan képzőművészeket, iparművészeket és kritikusokat tömörít a szervezet, akik elsősorban a névadó szellemében alkotnak. 1929-ben, amikor Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával, Bánffy Miklós támogatásával létrejött, a kor legjelesebb festőinek, grafikusainak, szobrászainak és iparművészeinek biztosított megnyilatkozási lehetőséget, és rangos kiállítások tömkelegével igazolta életképességét. Elnevezését illetően nem véletlenül esett a választás a magyar biedermeier festészet egyik legkiválóbb mesterére, aki különböző településeken élt és alkotott: Márkosfalván, Dálnokon, Nagyenyeden, Kolozsváron, Bécsben, Bukarestben, Velencében, Bolognában, Firenzében, Rómában, Nápolyban, Párizsban, Londonban és Budapesten. Több mint háromezer rajzot, festményt és litográfiát készített, a magyar mellett németül, románul, angolul, olaszul és franciául is beszélt. – Személyében egy nagyon komoly hivatástudattal rendelkező világpolgárral ismerkedhetünk meg, aki nagyvonalúságában és előítélet-mentességében még mindig előttünk jár. Modern korunk elvárásaival összevetve is egyértelmű, hogy választott példaképünk eszményisége nem homályosodott el az elmúlt kétszáz évben. Ha jellemezni akarjuk a BMC-t, nem hagyhatjuk figyelmen kívül a személyiségét – mondta Kolozsi Tibor. A kiállításra, amely a Barabás Miklós művészi és emberi nagyságának is szándékszik megfelelni, a céhtagok mellett román anyanyelvű alkotókat is meghívtak – Dorel Găină, Gheorghe Mureșan, Ioan Horváth-Bugnariu, Mana Bucur és Ovidiu Petca –, akikkel őszinte baráti kapcsolatot ápolnak, s akik számára az együttlét, az együttélés életforma, nem pedig absztrakt fogalom. Székelyföldtől a Partiumig, de még Magyarországról is érkeztek alkotások Kolozsvárra, mintegy kétszáz mű, amelyek között a szobrászat, a festészet, a grafika, a textil- és a fotóművészet egyaránt képviselteti magát – részletezte Bordás Beáta, a tárlat kurátora. Felidézte: eleinte megijedt a feladattól, hogy kurátorként kell helytállnia, elvégre korábban nem volt alkalma ilyesmivel foglalkozni. Köszönetet mondott a művek válogatása során kapott segítségért Németh Júliának, Kolozsi Tibornak, Dan Breaz muzeográfusnak, valamint Sipos László és Székely Géza képzőművészeknek; hozzáértésüket tapasztalva már otthonosabban érezte magát az előkészületek során. – Az alkotások elhelyezése is jelentős kihívásnak bizonyult, remélem, hogy ez is elnyeri a tetszésüket. A múzeum emeleti termeiben találhatók a grafikák, a fotók, a textilmunkák és néhány kerámia, míg a földszinti terembe a szobrok és a festmények kerültek. Ugyanakkor törekedtünk arra is, hogy partnerintézményünkhöz, a Minerva Művelődési Egyesület székhelyére is jelentős műveket küldjünk – fejtette ki Bordás Beáta. Idős, már befutott művészektől az igazán fiatal tehetségekig számos korosztály képviselteti magát a kiállításon, és külön öröm a kurátor számára, hogy szülővárosából, Sepsiszentgyörgyről is szép számmal érkeztek alkotások. Elárulta, hogy az anyagról hosszabb elemzést tervez írni, amely majd a Tribuna folyóiratban jelenik meg. Elismeréssel illette a fiatal művészettörténészt Németh Júlia, véleménye szerint a jövőben is jó kezekben lesz a műkritika és az erdélyi magyar képzőművészet, amennyiben Bordás Beáta hallatja még a hangját. A válogatás kapcsán kitért arra, hogy korántsem voltak könnyű helyzetben, négy napon át reggeltől estig dolgoztak. – Olyat, hogy mindenki meg legyen elégedve, nem nagyon tudunk létrehozni. Mindig lesznek kommentárok, elégedetlenek, de ilyen a világ, és hogyha néhányan közös nevezőre jutottunk abban, hogy a munkákat hogyan és hova helyezzük el, akkor abban nyilván volt valami ráció – fűzte hozzá Németh Júlia. A 88 éves BMC újraalakulása óta eltelt 23 év eseményeibe is betekintést nyújtott: az Abodi Nagy Béla festőművész és Kós András szobrászművész kezdeményezésére 1994-ben életre hívott szervezet első elnöke Kancsura István volt, az ő nevéhez fűződik a Szolnay-kiállítás és a Bethlen Kata Diakóniai Központban tartott első országos tárlat megszervezése. A következő, 1997-es marosvásárhelyi országos tárlat – immár Jakobovits Miklós elnöksége idején – már népesebb művészgárdát vonultatott föl, majd következett az 1999-es bemutatkozás, amelynek szintén a kolozsvári Diakóniai Központ adott otthont. Az áttörést 2002 jelentette, amikor a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának Szentegyház utcai galériájában állíthattak ki, ez volt az addigi legátfogóbb tárlat, Károly Zöld Gyöngyi szervezésében. Aztán 2005-ben nyitotta meg kapuit a Barabás Miklós Céh Farkas utcai székháza, amely kisebb csoportos kiállítások mellett sok egyéni tárlat helyszínéül szolgált. A következő mérföldkőnek a Minerva-ház bizonyult, „Kolozsvár egyik legjobban felszerelt és legszebb központi galériája, ahol Tibori Szabó Zoltán elnök szélesre tárta az ajtókat”; a Jókai utcai térben eddig öt alkalommal tartották meg a céh legnépesebb csoportjának évi értékfelmérő tárlatát. Boldogan konstatálta Tibori Szabó Zoltán, hogy a BMC művészei végre bejuthattak alkotásaikkal a Művészeti Múzeum termeibe, ugyanakkor a Minerva és az intézmény közötti jövőbeli együttműködést is kilátásba helyezte. – Amikor a helyszínekkel bajban lesznek, viszonozni fogjuk a mostani lehetőséget. Gratulálok a művészeknek, rangos kiállítás született – hangsúlyozta. Ami a múzeum jövőbeli tevékenységét illeti, Lucian Nastasă-Kovács kellemes meglepetéseket ígért a Kolozsvári Magyar Napok idejére, és másik két fiatal kollégájuk, Jakab Attila és Bencze Fruzsina rátermettségéről is biztosította a közönséget. Az ünnepélyes megnyitón a Barabás Miklós arcképével ellátott, Vetró András által készített bronz emlékplakettet, valamint oklevelet nyújtott át Németh Júlia és Kolozsi Tibor azoknak, akik a szervezet tevékenységének előmozdításához hozzájárultak. Elismerésben részesült Lucian Nastasă-Kovács igazgató (az erdélyi képzőművészet és a BMC tevékenységének népszerűsítéséért), Tibori Szabó Zoltán újságíró, művészetszervező (az erdélyi képzőművészet népszerűsítése terén szerzett elévülhetetlen érdemeiért, a céh szellemi és anyagi támogatásában kifejtett többéves önzetlen műpártolói tevékenységéért) és a Communitas Alapítvány (a minőségi erdélyi magyar kultúra, ezen belül a képzőművészet és a céh népszerűsítése, támogatása terén kifejtett tevékenységéért; a díjat Szép Gyula kuratóriumi alelnök vette át). A kortárs erdélyi magyar képzőművészet keresztmetszetét nyújtó országos kiállítás szerdától vasárnapig 10 és 17 óra között tekinthető meg a múzeum Főtér/Piaţa Unirii 30. szám alatti székhelyén; a Minerva-házban (Jókai/Napoca utca 16. szám) munkanapokon 10 és 14 óra között várják a látogatókat. A szombati közgyűlésen újabb három évre választották elnökké Kolozsi Tibort, alelnök maradt Németh Júlia és Élthes Barna, a gazdasági ügyintéző Takács Magdolna, a titkár pedig Tosa Katalin. A honlap kezelésével és a tagok közötti kapcsolattartással Horváth Lászlót bízták meg, és néhány fiatal képzőművészt is bevontak a régiófelelősi feladatok ellátásába. Mintegy félszázan kérték a céhbe való felvételüket, a bizottságban, amelyet az elbírálás érdekében hoztak létre, valamennyi szakterület képviseltette magát: Kuti Botond (festészet), Károly Zöld Gyöngyi (textilművészet), Gergely Zoltán (szobrászat), Koncz-Münich András (kerámia), Nagy Annamária (üvegművészet), Székely Géza (grafika), Mira Marincaș (fotó- és digitális művészet). Legfontosabb szempontként a minőséget és a szakmai végzettséget vették alapul, döntésük nyomán 16 személy nyert tagságot. A bizottság három kérelmezőt javasolt jelölt státuszra, ők egyéni tárlatok megrendezésével bizonyíthatják rátermettségüket. Három kérelmező esetében a főiskolai végzettség hiányát kifogásolták, a többiek felvételét a belépési nyilatkozatukat tartalmazó dosszié hiányossága miatt utasították el. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 24.Farkas Loránd: „Van valami varázsa a színpadnak…”Bár eleinte izgult, nagyon hamar belejött a beszélgetésbe Farkas Loránd színművész, a 17. Livingroom vendége szombaton este a Kolozsvári Állami Magyar Színház emeleti előcsarnokában, a Légy jó mindhalálig előadás után. Az emlékek felidézésében jól informált beszélgetőtársai – Vajna Noémi és Laczkó Vass Róbert – segítették, megannyi izgalmas történetet hallhattunk. Már gyermekkorában szeretett énekelni és táncolni, idővel a foci, a zenélés és „az abszurd szeretete” is az élete részévé vált. Az építészet mind a mai napig lenyűgözi, legfőbb hobbijaként az éneklést és a teniszezést említi. Korántsem bánja, hogy az architektúrát a színészetre cserélte, elvégre „van valami varázsa a színpadnak: ha ott állhatok és megmutathatok, elmondhatok, elénekelhetek bizonyos dolgokat, az olyan elégedettség-érzést jelent számomra, ami felülírhatatlan”. – 1982-t írtunk, szeptember 5-ét, amikor világra jöttem, reggel 6 óra 53 perckor, és Lorándnak kereszteltek a szüleim. Négyéves koromban egy kétszobás lakásból sikerült egy négyszobás lakásba költöznünk. Édesanyám ezt ügyesen kitervelte és meg is valósította, noha nem volt könnyű; akkor még csak hárman voltunk a családban, a testvérem később született. 1986-tól 2001-ig, amíg leérettségiztem, abban a négy szobában laktunk – magyarázta a sepsiszentgyörgyi származású színművész, aki édesanyja szerint nagyon jó gyerek volt, képtelen volt rosszat csinálni. A családban Dodó a beceneve, a testvérével, Zsolttal mindmáig így szólítják egymást. A megnevezés édesapjuktól származik, akiről, mint kiderült, köztudott, hogy nem szólítja az igazi nevükön a családtagokat, mindenkit „elnevesített, megbecézett”: a feleségét, aki egyébként Gizella, leginkább Vilmának és Sárának hívja, míg Lorándot többnyire Józsinak, Bélának és Dodónak. Az éneklés és a tánc már korán előkelő helyre került az életében, kívülről fújta a Csárdáskirálynőt. Ha valaki meglátogatta az édesanyja felőli nagyszüleit Mikóújfaluban, és ő is jelen volt, nyomban elő is adta; a hallgatóság sem maradt hálátlan, a fizetségből egy-két fagylaltra való is összejött naponta. Egy másik pénzszerzési lehetőségként zsebeket varrt nagyapja szabóműhelyében – „aki jött hozzá, mindenkinek kötelező volt venni, egy zseb 5 lejbe került. Mobil zsebek voltak, két rongy összevarrva, és máris kész.” A zeneiskolában hegedű szakon tanult, bár ez „sajnos nem úgy sült el”, ahogy tervezte. A hangszer fogásával ugyan megbarátkozott – amit a Livingroom keretében is alkalma nyílt megmutatni, kollégája, Váta Loránd útbaigazításával –, ráadásul a Megfogtam egy szúnyogot kezdetű dalt is megtanulta, ez azonban kevésnek tűnt a boldogsághoz. – Volt egy mű, amit még tudtam-forma, már nem emlékszem, hogy melyik, de abból megéltem három évig. Harmadikos koromban viszont megbuktam a hegedű vizsgán, és szólt a tanárom, hogy többé nem mehetek hegedülni. Rosszul esett, hogy megbuktam, ellenben boldog voltam amiatt, hogy többé nem kell mennem hegedülni – részletezte. Öt-nyolcban a Váradi József Általános Iskolában tanult, majd kilencediktől a Mikes Kelemen Elméleti Líceumban, csatárként játszott a szentgyörgyi B divíziós futballcsapatban, és a zenekari tevékenysége is erre az időszakra nyúlik vissza. Zakariás Zalánnal, aki jelenleg rendezőként dolgozik, már akkoriban jó barátok voltak, zenéltek is együtt. – A Mikesben hagyományuk volt a gitáresteknek, ahol régi magyar slágereket énekeltünk hetente, kéthetente. Egyszer felkértek az egyik helyi szórakozóhelyről, hogy Kurt Cobain halálának évfordulójára állítsunk össze egy kis Nirvana-műsort. Így történt, hogy zenekart alapítottunk: én énekeltem, Zalán gitározott, az egyik nagyon jó barátom, Krisztián basszusgitározott, Fekete Zsolt pedig, aki most Szentgyörgyön színész, ő volt a dobos – mondta. Mindig is vonzották azok a tevékenységek, amelyeket szenvedéllyel tud művelni, a zene és a sport mellett a színház is felkerült a listára. „Összehoztak” egy előadást Mrożek Nyílt tengeren című abszurd komédiája alapján, amivel a zsámbéki fesztiválon is vendégszerepeltek. A Duna Televízió felkapta a dolgot, meghívták „egy röpke kis interjúra”. – Salek bácsi, a magyartanárunk kísért el bennünket, és arra kért, hogy figyeljünk oda a -csük, -sük végződésekre, nehogy valami hibát kövessünk el. Beültünk a stúdióba, előadtunk egy részletet az előadásból, és következett utána a beszélgetés. Az volt az első kérdés, hogy miért pont ezt a darabot választottuk. Kisebb csend, majd egymásra néztünk, gondoltam, megszólalok: „há’ azér’, me’ szeressük az abszurdot”, ez volt a válasz – ecsetelte, nyilván, derültséget váltva ki a közönségből. A színészi pálya felé egy kis kitérővel jutott el, tizedikes koráig egyébként is fogorvos szeretett volna lenni. Idővel letett erről a szándékáról, és előszeretettel segédkezett Zakariás Zalán édesapja, Zakariás Attila műépítész műhelyében. Betekintést nyerhettek ott a tervek elkészítésébe, faházak összerakásában asszisztáltak, és Lorándnak egyre jobban megtetszett a szakma, elhatározta, hogy megpróbálkozik vele. Felvételizett a nagyváradi és a kolozsvári egyetemre is, de nem jutott be, a bukarestire viszont igen, ahol aztán két évet töltött el. Annak ellenére, hogy székelyföldiként nem jelentett számára gondot a román nyelv használata, nem érezte jól magát. – Az elején nagyon lelkes voltam, persze kicsit bánkódtam amiatt, hogy a barátaim közül mindenki Kolozsvárra vagy Váradra ment, de kíváncsian vártam, hogy mivel szembesülök. Sajnos csalódtam. Nem biztos, hogy a város volt ebben a hibás, lehet, hogy én zártam el magamtól mindent, de úgy éreztem, nem az én világom; nem tudtam nyitni sem az emberek felé, sem pedig a város felé – magyarázta. Zakariás Zalán, aki abban az időben rendezői szakon tanult szintén Bukarestben, vállalta, hogy a színire felkészíti, ugyanakkor a szándékáról is ő tájékoztatta barátja édesanyját. A keményebb diót édesapja jelentette: nagyon nehezen fogadta a hírt, olyannyira, hogy pár hétig nem is beszélt vele. S noha a (mára már színész) fiatalember egyszer s mindenkorra hátat fordított az építészmérnöki képzésnek, az építészet továbbra is lenyűgözi: „bárhova megyek, mindig megnézem, hogy mi melyik stílushoz tartozik, különösen bejön a régi székely falusi építkezés. Az álmom az, hogy egyszer majd saját kezűleg készítek el egy gerendaházat.” 2007-ben végzett a BBTE Színház és Televízió Tanszékén Szilágyi-Palkó Csaba osztályában, az évfolyamtársai (Albu István, Bándi Johanna, Benedek Ágnes, Benedek Botond-Farkas, Domokos Erika, Gábos Albin, Nagy Eszter, Pethő Anikó) közül legtöbben a pályán maradtak. Farkas Loránd úgy érzi, Szilágyi-Palkó Csaba „volt az egyik oka” annak, hogy ő is köztük van, ezen felül pedig a kezdetektől fogva egyértelműnek tartotta, hogy a Kolozsvári Állami Magyar Színházban szeretne dolgozni. – Már a főiskola idején nagyon tetszett a város hangulata és a színház, úgy döntöttem, hogy vagy Kolozsvár vagy semmi. Ha nem vettek volna ide fel, nem tudom, mit csináltam volna, lehet, hogy nem is maradtam volna a pályán – összegezte. Egyéb hobbijairól, a testét és a lelkét egyaránt fitten tartó teniszezésről, a basszusgitározásról, valamint a musicalek iránti rajongásáról és a zene szeretetéről – amely képes elröpíteni az egész lényét, ugyanakkor összekapcsolja az embert a barátaival – is szót ejtett a színművész, megjegyezve: soha nem keresi, hogy valami megérintse; inkább hagyja, hogy történjenek a dolgok, úgyis megtalálja, ami igazi lelkesedést adhat. Színpadi szerepei és a színészzenekarban vállalt teendői mellett pedig egy másik tisztségben is helytáll, a rendezvényen édesanyja ölében édesen szundikáló Katácska édesapjaként. – Ez valami fantasztikus érzés. Bármilyen fáradtan mennék haza, amikor meglátom szembemosolyogni a kicsit, én is egyből föltelek energiával. Olyankor csak ő létezik, csak a családom, semmi más, és ez gyönyörű – hangsúlyozta. A jó hangulatot a finom falatok és a zenei pillanatok is biztosították az est folyamán: Laczó Júlia és Orbán Attila pincepörkölttel kedveskedett a vendégnek és a közönségnek, a zenei pillanatokról pedig a Bocskor Bíborkával kiegészült zenekar (Balla Szabolcs, Enyed Károly, Szép András, Viola Gábor) gondoskodott. Ferencz Zsolt Szabadság (Kolozsvár) 2017. január 31.Kovács Péter szerkesztő lett a Kolozsvári RádiónálKevesebb mint egy hónappal az RMDSZ ügyvezető elnöki tisztségéről való lemondása után szerkesztőként alkalmazták a Kolozsvári Rádiónál Kovács Pétert – számol be Rostás Szabolcs a kronika.ro-n. A volt politikus kedden megerősítette a Krónika értesülését, hozzátéve: január 31-i hatállyal áll a közszolgálati rádió területi stúdiója magyar szerkesztőségének alkalmazásában. Kovács Péter – aki egyébként furcsállta, mitől hír az, hogy egy politikai alakulat egyik volt vezetője hol vállal munkát – érdeklődésünkre leszögezte, alkalmazása teljesen törvényes volt, ám nem igényelte versenyvizsga kiírását, mivel munkaviszonya egyelőre meghatározott időtartamra szól. A Krónika kérdésére, miszerint ha versenyvizsgát írnak ki a Kolozsvári Rádió nemrég megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségére, megpályázza-e az állást, Kovács úgy válaszolt: erről majd az adott időben fog dönteni. A Krónika egyébként úgy tudja, hogy a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségéhez – amely tavaly novemberben állt át az egész napos sugárzásra – összesen három új szerkesztőt vettek fel, Kovácson kívül Kristály Beát és Ferencz Zsoltot. A létszámbővítés mindenképpen indokolt volt, mivel a szerkesztőség a korábbihoz képest karcsúbb állománnyal volt kénytelen áttérni a 24 órás adásra. Az RMDSZ-ben 1999 óta politizáló Kovács Péter január 4-én, a Transindex portálnak adott interjúban jelentette be, hogy aznapi hatállyal megválik a szövetség ügyvezető elnöki tisztségétől, egyúttal az alakulatból is távozik. Döntése okairól az ügyvezető elnök csupán annyit mondott, hogy voltak személyes ellentétek az RMDSZ-ben, ami ennyi idő alatt óhatatlanul összegyűl, és voltak olyan döntések, amelyekkel nem feltétlenül értett egyet, részletekbe azonban nem bocsátkozott. Miközben Kovács lemondásakor jelezte: visszatér „első szerelméhez", a médiához (1997-1998-ban éppen a kolozsvári területi rádióstúdiónál dolgozott szerkesztőként), a Krónika már akkor megírta, hogy az RMDSZ egykori második embere a Kolozsvári Rádió frissen megüresedett főszerkesztő-helyettesi tisztségét készül átvenni. A magyar szerkesztőség irányításával együtt járó poszt azután üresedett meg, hogy a tavaly októberben kinevezett Szentannai Ágota átigazolt a budapesti Román Kulturális Intézethez – írja a kronika.ro. Erdély.ma 2017. március 6.Kollégiumi polcokra költöztek a kolozsváriak könyvadományaiNagyenyed és Magyarlapád diákjaihoz jutott több tonna könyv Akár a hűvösben melengető ajándék tavaszi napsütés pénteken reggel, éppen olyan hétágra szikrázósan nevetős örömmel húzták, tologatták, hurcolták, pakolták a könyvekkel teli dobozokat a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének munkatársai a Donát úti stúdióból. A leégett kommandói iskola könyvtárának pótlására hirdetett könyvgyűjtést a rádió – februárban aztán több ezer kötet gyűlt össze a Donát úton és a Szabadság szerkesztőségében. Sokan teljes könyvtárakat adtak át, sok háziolvasmány, szótár, meséskönyv, regény gyűlt, de értékes könyvritkaságokat is hoztak, mások a boltban vásárolt újdonatúj köteteket. A kommandói iskola könyvtára a sokfelé szervezett gyűjtéseknek köszönhetően mára olyan gazdag, hogy akár egy városi iskolának is dicsőségére válna, így a kolozsvári adományok nagyobb része – az adakozók vágya szerint – más gyerekekhez kerül. Száznál több doboz ment elsőként Nagyenyedre és Magyarlapádra. Sajtósok, ha összetanakodnak Rácz Éva rádiós szerkesztőt (a MÚRE elnökét) arról kérdeztem, hogyan jutott eszébe ez a könyvgyűjtősdi, s miért nem beszélte le magát róla azzal, hogy „ugyan, majd biztos valaki más gyűjteni fog, miért éppen nekem kellene”? – Az ötlet akkor született, amikor megláttam a Bajai Könyvtár felhívását. S alatta a kérdést, hogy „Kolozsváron gyűjt valaki?” A kollégáknak, elsősorban Kristály Beának köszönhető, hogy nem beszéltem le magam. Mert első pillanatban azt mondtam, én beülök az autómba, s elviszem, ami összegyűl. Bea pedig azt mondta, ő kiáll a Főtérre két dobozzal. Persze, februárban. Aztán elgondolkodtam, hogy esetleg kellene engedély, ha nyilvános helyen gyűjtünk, mint kiderült, ez így is van. S közben tanakodtunk arról – már Ferencz Zsolttal hárman –, hogy jobb lenne zárt helyen gyűjteni. A következő „bűnös” Tibori Szabó Zoltán, aki azonnal igent mondott a kérésemre, hogy a Minerva házban kapjunk valahol menedéket a könyveknek. Azt hiszem, innen már nem volt menekvés. Aznap elkészült a felhívás, másnap a rádiószpot, aztán a mégjobb szpot, majd harmadnap az újabb változat, amibe már a Marosvásárhelyi Rádió is belekerült... S azon kaptuk magunkat, hogy 3 nap alatt 1200 kötetünk lett – mondja sajtós kollégám, aki pénteken reggel fél tízkor még a rádióban beszélt, és öt perc múlva velünk együtt dobozolt. Egészen gyorsan kiderült, hogy a mikrobusz és a három személyautó korántsem lesz elég. Az ablakok szintjéig pakolt kisbusz már rogyadozott a súly alatt, és még legalább ugyanannyi doboz várakozott a lépcsőkön. És így lett „cégéres” a karavánunk: csatlakozott a rádió kék-fehér feliratával ellátott utánfutós autó. Igaz ugyan, hogy Enyed előtt már azon is kiütköztek az izzadságcseppek – szerencsére egyszerűen orvosolható – műszaki tünetei, de így már minden doboz eljuthatott oda, ahova szánták. Nagyenyed: Megússzuk a matekórát! Nagyenyeden már vártak: a Bethlen Gábor Kollégium 650 diákjából azonnal ott termett egy népes csapat, így mi, írott és rádiós, tévés sajtósok dobozcipelés helyett sorra faggathattuk a diákokat, az igazgatót, a könyvtárost. Aki még nem járt ott a nyár óta, és esetleg korábbi beszámolóinkat sem olvasta, azok kedvéért elmondom, hogy a nagyenyedi kollégium egy hatalmasan merész, többmillió eurós projekt keretében teljes felújításon esett át, minden egyes kőkockája, lépcsőfoka talán még az eredetinél is szebb finomsággal szépült meg, de még az udvarán minden egyes fűszál is újdonatúj. Az egész épület hangulata ma is ugyanolyan oxfordi, mint amilyennek a nyáron láttuk. A folyosók akkor még kopár falait a földszint egy részén a kollégium évszázadairól regélő egykori fekete-fehér fényképek borítják, letűnt korok és jövendőbeli generációk közötti kapocsként lakályossággá szelídítve a pazar épület komoly eleganciáját. Itt siettek libasorban az enyedi diákok a nagy doboz könyvekkel. Volt köztük, aki inkább afeletti örömében suhant súly alatt is centire a földtől, hogy megússza a matekórát (vagy inkább egy szekundát…?), de olyan is, aki nem bírta kivárni, míg minden doboz bekerül, és máris fellapozott egy kötetet. A nagyenyedi kollégiumnak két könyvtára is van, a dokumentációs a levéltári, régebbi kiadványokat őrzi, a háziolvasmányok és ifjúsági irodalom az általános könyvtárban kölcsönözhető. 35 ezer könyv között mégis az utóbbiak vannak elnyűttebb állapotban, magyarán a kötelezőket már-már rongyosra olvasták, a jobb példányokra várakozni kell, és hát egy-egy osztály nagyjából egy időben olvasná ugyanazt a Jókait vagy Móriczot. Ide főleg ilyen könyveket válogattak a rádiósok az adományozottakból, de a mintegy 80 dobozba természetesen másféle kötetek is kerültek. Ercsey Etelka könyvtárosnak bőven lesz dolga a válogatással, kartotékolással, néha a diákok segítik. A könyvtárat egyébként nem csak a tanulók használhatják, főleg véndiákok, nyugdíjas pedagógusok szoktak visszajárni. – Pár éve a könyvtár könyvadományokból gyarapodik, régóta nem volt pénzadomány, amit könyvvásárlásra fordíthatnánk. Legutóbb ezelőtt 4-5 évvel a tanfelügyelőségtől kaptunk e célra pénzt, abból háziolvasmányokat vettünk – mondja a könyvtáros, akitől azt is megtudjuk, hogy a kortárs irodalom ritka az adományokban. Rumini egy sincs például, Varró Dani sincs az enyedi könyvtárban –amely egyébként az ötvenes években alakult meg, mint kiderült, addig minden osztálynak saját külön könyvtára volt. Ercsey Etelka rengeteg rendezvényről mesél, amelyekkel a könyv, az olvasás felé próbálják csalogatni az ifjúságot: – Szeptemberben a népmese napjával kezdődnek rendezvényeink, október az iskolai könyvtárak hónapja, akkor különféle eseményeket szervezünk, amelyeknek valamilyen köze mindig van az olvasáshoz is, bekapcsolódtunk a felolvasómaratonba, tegnap Arany felolvasás volt a hetedikesekkel – sorolja, és megtudjuk, hogy könyvbazárt is szoktak szervezni, aki nagyon szeret olvasni és nincs lehetősége vásárolni, az ott juthat könyvekhez. Közben kicsengetnek, diákokkal telik meg az udvar, a folyosók, készülnek a szombati Bethlen bálra, amely már sokéves újabbkori, és igen népszerű hagyománya a kollégiumnak: tulajdonképpen szalagavató, nagykorúsítás, a lányok menyasszonyi ruhában, a fiúk öltönyben társasági táncokkal mutatkoznak be. Indulunk Magyarlapádra. Magyarlapád: Eddig könyvből volt hiány, most polcból Az áthaladó közúti forgalom Nagyenyedet sem kíméli, itt még kerülőút sincs, mint például Kolozsváron. Pénteken két óra körül araszolgatunk a főúton, mígnem a vasútállomás irányába kanyarodunk, és innen már szabadon autózhatunk tíz kilométert a népzene szeretetéről, néptánctáboráról híres Magyarlapádig. A mintegy ezres lélekszámú református községben néhány éve jutottak a gyermeklétszám-apadás felismerésének arra a szintjére, amelynek eredményeképpen tavaly ősszel megnyitották a Magyarlapádi Szórványkollégiumot. Hét környékbeli faluból járnak ide a gyermekek, hétköznap húszan laknak a világos, macis ágyneműhuzatos (a rádiós kolléganőknek ez nagyon tetszett!) bentlakás külön fürdőszobás hálóiban, ebédlővel-konyhával felszerelt épületében. A lépcső mellett sötétzöld szekrény, a fapolcokon tiritarka házipapucsok sorakoznak gazdáik vasárnap esti visszatérésére várakozva. De ezt már mind később látjuk, előbb a papilak melletti gyülekezeti házba hordjuk a dobozokat, mintegy harmincat. Itt aztán igazán nagy szükség van rájuk, hiszen a könyvesszekrényeken legfeljebb három polcnyi kötet sorakozik, a bentlakásba csak néhány könyvet vittek át, ami pedig az iskolában van, azt a tanítók használják. Nos, a kolozsvári adományozóknak köszönhetően most már bizony azon kell törniük a fejüket, hogy újabb könyvespolcokat szerezzenek… – Sohase képzeltük, hogy nem fog elférni a könyv. Az iskolának van könyvtára, ott a tanítónénik használják inkább, de azt szeretnénk, hogy a gyerekek kezébe, esténként is jusson könyv – magyarázza Sipos Margit, a szórványkollégium gondviselő tanára, ahogyan magát meghatározza, hiszen, mint mondja, igazgatni nem szereti az embereket, inkább a gondjukat viselné. A szórványkollégium délutáni iskolát is kínál a 0–6. osztályosoknak, akik délután háromtól ötig itt tanulnak. Sipos Margit szerint a lapádi iskolában összesen száznál több diák tanul, a közeli Magyarbecén is van 20-25 tanuló az elemiben. – Csökkent a létszám az előző évekhez képest, de most növekedési hullám következik, abból ítélve, hogy hány kismama sétál az utcán – állapítja meg nevető bizakodással, és kérdésemre elmondja, rajztanárra lenne szükségük és szakképzett pszichológusra, akihez a kollégiumi gyermekek a kérdéseikkel fordulhatnak. Visszakanyarodva a könyvekre… – Vannak könyvszerető emberek a faluban. Nagyon szép dolognak látom, hogy azok, akik már ráérnek arra, hogy olvassanak, megtegyék. Én például a nagyanyámnak nem győztem hordani otthonról a szomszéd házba a könyveket, mert olyan gyorsan olvasta – mondja a gondviselő tanár, és következő mondatával ismét a szórványkollégiumnál tartunk: – Nagyon jó érzés nekünk is bejönni ide, valahogy úgy van, hogy már mindjárt jobban vágyunk ide, mint haza. Minden eseményt együtt ünnepelünk, szülinapokat, karácsonyt, a Mikulást együtt vártuk, otthon más, ott csak egy-két gyermek, de itt sokan vannak. Nagyon tudnak örvendeni mindennek, és mi tudunk örvendeni annak, amikor felénk szaladnak… Reménykedjünk, hogy a kolozsvári adománykönyvekben is sok örömét leli majd magyarlapádi kollégista, nanók, apók, nyugdíjon innen és túl. A könyvosztogatásnak még koránt sincs vége: Kommandón kívül Zsobokra, majd Temesvárra is jut a dobozokból. Kerekes Edit Szabadság (Kolozsvár) 2017. március 22.Gergely Zsuzsa: „A Kolozsvári Rádióban a kísérletezés idejét éljük”63. születésnapját ünnepli csütörtökön a Kolozsvári Rádió magyar adása, viszont a több mint hat évtizedes kora ellenére újra gyerekkorát éli, hiszen november elsejétől egésznaposra bővült a rádió műsorideje. Gergely Zsuzsát, a Kontűr kulturális műsor szerkesztőjét kérdeztük az átállás nehézségeiről. Novemberben indult a 24 órás adás, ami új műsorokat és munkatársakat is jelentett, nemrég pedig új vezető is került a Kolozsvári Rádió magyar szerkesztőségének élére. Milyen a hangulat a szerkesztőségben az elmúlt időszak változásainak fényében? Nehezen bírjuk, az az igazság. Még mindig gyakoroljuk azt, hogy milyen az egészséges ritmus, hogyan kéne beosztani az időnket, hogy mindennek megfeleljünk. Szerintem elsősorban azzal van mindenkinek gondja, hogy marad-e a saját életére is ideje, mert egyébről is szól mindenkinek a világa, nem csak a rádiózásról. A kísérletezés időszakánál vagyunk, nem telt el még olyan sok idő. Akármilyen praxissal, régiséggel, tapasztalattal rendelkezzenek egyesek, ez annyira újdonság, hogy egy csomó mindent muszáj nulláról kezdeni. A rádió csütörtöki születésnapi gálaműsorán kiemelkedő és irányadó munkájáért tüntetik majd ki az egyik szerkesztőt a Donát 160 Egyesület által alapított díjjal, amit a No Sugar Zenekar koncertje követ. Gergely Zsuzsa 2015-ben részesült a D160 díjban. Furcsa volt az is, hogy magunkra maradtunk egy adott pillanatban, még egy vezetőnk sem volt, aki volt előtte, az csak két hónapot volt velünk. Tehát állandóan az is van, hogy emberek kell összeszokjanak, munkastílusokat kell egyeztetni. Szerintem beletelik még egy olyan fél évbe amíg kialakítjuk, hogy hogy az ideális. Semmiképpen nem könnyű, mert arról volt szó, hogy több embert vesznek fel. Sok új kollegánk van, de nagyon sok kollegánk elment. Tulajdonképpen a hiányt pótoltuk, nem annyira lett népesebb a csapat, hanem egyszerűen konstansul maradt ugyanaz a szám, és az adásidő meg jóval nagyobb lett. Olyan szinten megváltozott mindenkinek a feladatköre, és úgy megbonyolódott mindenkinek az élete, hogy én például már nem látom át, hogy kinek mennyivel terhesebb az élet. És szerintem ők sem látják, hogy az én munkám miben áll, vagy miben változott, legfeljebb azok látják, akik hasonló műfajon belül dolgoznak. Tehát az egyik legnagyobb kihívás az egésznapos adásidő megszokása volt? Igen, mert a legtöbb esetben úgy néz ki ez a struktúra, hogy egy idősávnak egy ember a házigazdája. És ez nagyon esetleges, mert mi van, ha az illető meghűl, és elmegy a hangja, vagy ha elment szabadságra? Egyszerűen nincs egy ember, aki beugorjon helyette. Szerintem ezek nincsenek elég jól kitalálva. Ha valaki ki-kiesik ebből a láncból, akkor a láncszem miatt az egész rendszer összeomlik, mint amikor a dominót megpattintod, és az összes többit felborítja. Valamit ki kell találni alternatív lehetőségként, hogy ilyen esetben mit csináljunk. És persze fárasztó is, hogy valakinek mindig jelenése van megállás nélkül. A te feladatköröd, a Kontűr kulturális műsor szerkesztése hogyan változott mindennek fényében? Az úgy néz ki, hogy minden egyes nap negyed kettőtől kettőig napi 45 perc művészetet kell „legyártani”. Csütörtökönként van még egy fél műsor, az egy olyan húszperces összeállítás. Tehát gyakorlatilag hat műsor kell egy héten, azaz 24-25 egy hónapban – több, mint amennyi munkanap van. A szerencsém az, hogy a két új ember, aki jött hozzánk, Kristály Bea és Ferencz Zsolt kultúra iránt érdeklődő emberek, úgy is vették fel őket, hogy a művészeti műsornak, a Kontűrnek, illetve a délutáni rétegműsornak, a Sétatérnek dolgoznak. Persze aktualitásként ezeket az anyagokat rövid változatban odaadjuk a Hangolónak és a Napórának, a két tájékoztató jellegű műsornak, de a hosszabb változat a rétegműsorba megy be. Azóta egy kicsit könnyebb, de az első hónap borzasztó volt. Van Kolozsváron annyi kulturális esemény, amivel havi 24-25 adást ki lehet tölteni? Van, csak el kell menni rá, de nincs annyi időd, hogy elmenj, és fel is dolgozd. A nagyobb probléma az, hogy tudsz-e még rá egy kicsit készülni is vagy sem. Nagyon sok alkalommal nagyon sokszor oda jut el az ember, hogy improvizál, empátiából kérdez, vagy ott a helyszínen figyel, de ez nem mindig elég. Ha valaminek meg akarod adni jobban a módját, akkor az nem egyik napról a másikra születő tartalom, arra egy kicsit rá kell dolgozni. Ami igazán fárasztó, hogy a kultúra hétvégén is zajlik, tehát egybefolynak a hetek, nincsen megállás. A fáradtság elsősorban ennek köszönhető, hogy soha nem teszed le a lantot. Hogy néz ki egy munkanapod? Hajnaltól estig tart. Hajnalban például szöveget írok, átalakítom az anyagokat adáskésszé, és akkor rohanás egy autóbuszra, bementem, playlist-et csinálok, és mehetek is adásba. Ez a délelőtt, de ez azt jelenti, hogy délután már vágtam, vagy eseményen voltam, tehát nagyjából elő van készítve reggelig, mert ha nem, nincs adás. Úgyhogy felveszi az egész napot. És nem nagyon tudsz tervezni, mert azt nem én találom ki, hogy mikor történik valami. Hogyha szeretném, hogy legyen anyagom, akkor ott kell lennünk, ha ott vagyunk, akkor már nem feldolgozással foglalkozunk. Úgyhogy elég őrült ritmus. Az a vicces, hogy én is érzem, amikor meghallgatok egy műsort, hogy „Úristen, ezen ennyit kellett dolgozni, és pillanatok alatt elhangzott, vége, viszonthallásra?”. Szerintem a hallgatónak úgy tűnik, hogy ezt pofon egyszerű volt összehozni, hogy ez pillanatok alatt összejött, holott nem. Ilyen dolgok nem jutnak eszükbe, hogy vágni kell, hogy el kellett menjél egy eseményre, hogy az hány órát tartott, utána még mennyit ültél ott, míg interjút készítettél, és onnan haza mentél. Hét órát is felvehet egy anyagnak a begyűjtése. Mennyire van lehetőségetek szelektálni a rendezvények között, ha szinte minden napra kell anyag? Mindig is szelektáltunk. Most nem akarok senkit megbántani, de hogyha véletlenül valaki nyugdíjasként unatkozik, és ezért elkezd pasztellképeket festegetni, nem fogok elmenni. Ha már négy rendezvény közül kell választani, valószínűleg ezt ki fogom hagyni. Inkább olyasmit választunk, ami igényt tarthat a nagyobb réteg kíváncsiságára, vagy pedig mi gondoljuk olyan minőségnek, ha nem is ismerik annyira a hallgatók, akkor hadd ismerjék meg. Mivel készültök a születésnapra? Nem lesz ez egy hosszú, kimerítő, fárasztó esemény. Van nekünk a Donát 160 Egyesületünk, amit azért hoztunk létre, hogy pályázhassunk is, mert például munkaeszközök nélkül maradtunk szép csendben, és hiába várjuk, hogy az állambácsi vegyen nekünk magnót, amivel interjút készítsünk. De közben rájöttünk, hogy érdemes saját eseményekkel is foglalkozni, és érdemes önmagunkkal is foglalkozni, hogy ne örökké a gyakorlatias részét nézzük a dolgoknak. Nagyon sok sajtóterméknél van ilyen, hogy a saját munkatársak közül díjaznak embereket. Ez meglepetés, nem tudja senki, én sem tudtam annak idején, Szabolcs sem tudta tavaly, és arról szerencsére nem tudok mondani semmit, hogy idén ki kapja. Erről az ünnepi pillanatról fog szólni – a díj egy rövid laudációval is jár –, és utána pedig a No Sugar Zenekar fog fellépni olyan meggondolásból is, hogy egy közszolgálati rádiónak az is feladata, hogy az erdélyi zenekaroknak teret adjon, és ha a legszebb erdélyi magyar dal az övék 2016-ban, akkor hadd legyen nekik egy fellépési lehetőségük. Tasi Annabella maszol.ro 2017. szeptember 19.Kolozsváron mutatják be Gerlóczy Márton családregényétGerlóczy Márton magyarországi írónak, Áprily Lajos dédunokájának legújabb, Mikecs Anna: Altató című könyvét mutatják be Kolozsváron a szerző jelenlétében. A rendhagyó eseményre szeptember 27-én, Mikecs László néprajzkutató 100. születésnapján kerül sor. A Minerva Ház Cs. Gyimesi Éva termében 17 órakor kezdődő eseményen Gerlóczy Mártonnal Ferencz Zsolt beszélget, a Scolar Kiadónál napvilágot látott családregényből Kali Andrea színművész olvas fel. A regény főszereplője Jékely Márta, aki Schéfer Ida és Áprily Lajos harmadik gyermeke. Gerlóczy Márton részletesen beszélt a Krónikának a Mikecs Anna: Altatóról, a szerzővel készített interjút lapunk pénteki számában olvashatják. „Tudatfolyam, mégis minden a helyén van. És az erre-arra ágazó család, az emlékezetes alakok. Nem az író érzelmei formálják őket: látja, tudtunkra adja esendőségüket, olykor pusztító gyengeségeiket-gyarlóságaikat is. És a regénybeli család nem akármilyen család. A Jékelyek, csúcsán Áprily - Jékely Lajos. Ha ismertük őket, ha nem, történetüket, ezt a könyvet jó olvasni” – írja a könyv fülszövegében Lator László. Krónika (Kolozsvár) (c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
